Lőte Attila honlapja

"... ami az emberben visszamarad,
az viszi előre."

---

Antigoné a Városligetben

 
            A fiatal, jó képességű Lőte Attila Haimon alakítása nagyon figyelemre méltó. Szépen beszél, játéka szenvedélyes, magával ragadó, heves és igaz. Kreonnal való összeütközése az előadás egyik legforróbb mozzanata.

                                                                                              Kemény György

 

Cseresnyéskert – Csehov-bemutató a Madách Színházban

 

            Csehov Cseresnyéskertjében  Trofimov szerepét játszotta el a Madách Színházban. Bejött a színpadra, s egy pillanatig, - nem ismertem rá. Nemcsak a jól sikerült maszk miatt. Mintha kicserélték volna. Mozgása máskor – sikerült alakításainál – tele volt dinamikával, lendülettel és harmóniával, most áradt belőle a félszegség, a szerénység. Megszólalt s a máskor tömör, érces hang fakó volt, érezni lehetett belőle, hogy Trofimovot alaposan próbára teszi az élet, a szegénység. Bejött a színpadra… s ez volt az a pillanat, amikor kiderült, hogy megtanult játszani önmaga erejével, képességeivel. Lőte alakításának legfőbb ereje éppen abban van, hogy érzékeltetni tudja a Trofimov lelkében formálódó érzéseket. S ez a szerep különösen nehéz szerep is, mert nagyrészt hosszú monológokból áll. Trofimov szavaival egy egész világot búcsúztat el Csehov, s meg is csillantja a vágyat egy másik, egy szebb, egy tisztább élet után. A félszeg diák szavaival Lőte megrendítő közelségbe tudta hozni a csehovi elmúlást és ábrándozást.

                                                                                              Sándor Iván

  

            A Trofimovot játszó Lőte Attila az alakábrázoláson messze túlmutatva talált rá a diák társadalmi helyére a drámában. A félszegség és a képzelés hősét formálta meg, s elkerüli azt a leegyszerűsítő konvenciót, amely a diák figurájába valamiféle hatékony forradalmiságot magyaráz bele. Ezt a döntő határvonalat Lőte sehol sem lépi át.

                                                                                               Mátrai Betegh Béla

 

            Lőte Attila Trofimovja az előadás legkellemesebb meglepetése. Félszeg mozdulatai, tétova járása és figyelő fejtartása kitűnően jellemzi ezt az „örök diákot”, aki lelkesedik és kételkedik, megfigyel és ítélkezik, és teljesen más szemmel nézi az egész életet, mint környezete. Szavaiban szólal meg a jövő – és Csehov optimizmusa, benne testesül meg a tisztaság és szépség utáni vágya a nagy írónak.

                                                                                               Lenkei Lajos

 

             Lőte Attila Trofimov lényének mélyében tudta koncentrálni a forradalmiság és félszegség ellentéteit.

                                                                                              Galsai Pongrác

Körszínházi esték

             Akhilleusz a sértett, feledi a bosszút, mellyel elégtételért indult Agamemnon táborába és fogadalmat tesz: megmenti Iphigeneiát.

            Lőte Attila játéka ebben a jelenetben a legjobb. Dikciója nemesen zeng, árad belőle az indulat, aztán szenvedéllyé forrósodik és végül megcsillapul, mikor Akhilleusz nemes lelkét ábrázolja. Ilyen igazán erőteljesnek nem láttuk még a fiatal színészt. Ilyen gránitból metszett alakot még nem mutatott fel egyszer sem a színpadon. A Cseresnyéskert előadásain azzal örvendeztetett meg, hogy kitűnően formált meg egy, az ő lágyabb, líraibb karakterétől elütő figurát. S most bebizonyította: nem egyszerűen „véletlen” siker volt a Trofimov-alakítás. A fiatal színész egyre szélesebb skálán képes már megszólalni, futja erejéből az euripidészi Akhilleusz rettentő haragjára, viharos, ellágyulástól mentes férfias bűvöletére.

                                                                                              Sándor Iván 

Egy vasárnap New Yorkban

a Madách Színház Kamaraszínházának bemutatója

            Még egy vérbeli amerikai figura is van a darabban, Lőte Attila színészi telitalálat. Olyan jól, annyi eredeti bájjal egyénít, hogy figurája a szerző képességeit meghazudtolóan él a színpadon.

                                                                                              Barabás Tamás 

Yerma -           Garcia Lorca - bemutató a Madách Színházban

           Lőte Attila rátalált erre a hangra és módszerre, tökéletesen rezonál Psotával. Kevés szavú, komor és erőteljes, nemcsak egy pásztort, hanem életszemléletet, szabadságszimbólumot fogalmaz meg.

 

                                                                                              Görgey Gábor

A hét portréja Lőte Attiláról – Jókedvű színjátszás

 

 

            Éles, kitűnő karikatúrát rajzol Lőte, nemcsak a húszas évek jellegzetes filmamorozó figurájáról, hanem mindabból, ami e típusból ma is fennmaradt a kulisszák világában. Ami pedig a legjobb benne, s általában vonatkozik játékára más szerepében is; Lőte nem erőlködik, hogy humoros legyen, nem érzem a verítéket, hogy nevetést csiholjon, az ő komédiázása magától értetődő, finom, természetes. Figurateremtő komédiázás az övé, van benne valami önfeledt természetesség, a mulattatás vágya.

 

                                                                                              (d.i.) Film Színház Muzsika

 

Black Comedy

Peter Shaffer játéka a Madách Színházban

 

            A kitűnő együttesből három remek színészi alakítás különös figyelmet érdemel. Lőte Attila egy kiváltképp kényes, ízléstelenségre is, túljátszásra is módot adó szerepet – a férfiba szerelmes, férfival kacérkodó férfit eljátszani nem könnyű – nemcsak tapintattal, hanem nagyon árnyalatos megfigyelésekkel is érzékletesen játszik el.

 

                                                                                              Mátrai Betegh Béla

 

Az ész bajjal jár

Gribojedov vígjátéka a Madách Kamaraszínházban

            Lőte Attila  (Molcsalin) szerepformálása eszményinek mondható. Példaként állíthatnánk a színjátszásunkban még mindig dívó tréfálkozós, külsőséges megformálás ellenében. Lőte egy kisvárosi Tartuffe-öt állít a színpadra. Megnyerő ifjú. Nem szatirizálja tönkre az alakot, hanem az ártatlanságát mindvégig megőrzött emberi jellemet mutat. Játékának egy mozzanata nagy értékű: csak megrebben a pillája vagy talán belsejében rebben az elfojtott önérzet és némiképp fagyosan folytatja a beszélgetést. Nagyszerű alakítás ez és kár, hogy ennyire egyedülálló az előadásban.

 

                                                                                              Molnár G. Péter

 

Grillparzer: Medea

Kisfaludy Színház

 

            A Jázont alakító Lőte Attila eddigi pályafutásának csúcsához érkezett ezzel a szereppel.

 

                                                                                              Hegedűs Géza

Szabó Magda: A csata

 

            A Madách Színház együttese Lengyel György vezetésével mindvégig feszült, állandóan emelkedő előadást produkált. A színészek mondhatni, egytől egyig kitűnőek…

            Külön kell megemlékezni Lőte Attila Frigyeséről… Lőte megint bebizonyítja, hogy megfelelő feladat birtokában kitűnő jellemszínész: Frigyes brutális perfidiája árad belőle, s ragyogó apró mozdulatokkal, „ kis cselekvésekkel” építi fel az alakot.

 

                                                                                              Nagy Péter

  

Csehovtól Csehovig

 

            A Játék a kastélyban című Molnár-vígjátékban, amelyet nemcsak a Madách Kamara négyszáz zsöllyés nézőterének látogatói láthattak, hanem milliók nézték végig, mert szombat esti főműsor időben közvetítette a televízió. Almádit, ezt az öntelt bájgúnárt, ezt a folyamatosan elkényeztetett, örökös hódításokhoz szokott bonvivánt alakította – ugyanannyi színnel, mint amennyivel Molnár Ferenc megfestette. S hogy Lőtének színész-figurák megmintázásában mennyi belső tartaléka van, arra bizonyíték: hasonló alakot kellett jó néhány évvel ezelőtt Lengyel Menyhért A waterlooi csata című darabjában és a Kettős helyszín című Polgár András-darabban is megformálnia, s úgy volt bennük ugyanolyan, mint Almádiként a Molnár Játékban, hogy mégis egészen más volt.

Sok-sok ilyen figurát láttunk már a világ színműirodalmában és filmművészetében, ám Lőte ennyi emlékkép után is valami sajátosat és eredetit tud hozzáadni a szerepéhez …

 
                                                                                              Barabás Tamás

 
Rivaldafényben: Lőte Attila

 

            Komédiázásra, túlzó karikírozásra módot adó szerepek egész sora van mögötte. Éles, kitűnő karikatúrákat rajzol minden szerepében, de sosem erőlködik, hogy humoros legyen. Nincsenek olcsó gesztusai. Az ő komédiázása magától értetődő, finom, természetes. És ami legfőbb: egyéni és eredeti. A televízió jóvoltából élvezhettük játékát például két Németh László-drámában is: az Eklézsia megkövetése gróf Bethlen Miklóst, korának legműveltebb, legprogresszívebb gondolkodású főemberét játszotta, és egy másik, merőben más Németh László-i karaktert, a Villámfénynél falusi jegyzőjét.

      

                                                                                              Hajnal Éva

 

Egy júniusi délelőtt Lőte Attilával

 

            Németh László Villámfénynél című darabjának televíziós változatában Lőte Attila alakítása a falusi jegyző szerepében revelációként hatott. Színész és szerep ilyen tökéletes találkozása szereplőnek és nézőnek egyaránt ünnepi pillanat volt.

           

                                                                                              Seress Eszter

 
Black Comedy

 
            A színészek jól lubickoltak ebben a kismedencében, - közülük ezúttal Lőte Attilát emeljük ki, aki valaha Haroldot játszotta e darabban, s most Malkett ezredesként aratja le a tapsokat.

 
                                                                                              Nádas Sándor

Fekete humor a Madáchban

                        A hajdani Harold, a legendás 68-as Madách premier szereplője, az évtizedek folyamán szépen beleférfiasodott Malkett ezredes, a bősz Atya figurájába. Hangja a gyarmati tisztek magabiztosságával dörgött. Nem volt szüksége már ősz parókára, tömör bajuszra és katonás pofaszakállra. Jött az egész csak úgy magától, igazán férfiasan. Vadul sűrűsödő ősz szemöldöke alól megvetően figyelte ezt az egész civil vircsaftot.

                                                                                              Gartner Ilona

 

---

Lőte Attila estje

Bevezetőként Lőte Attila arról beszélt egy képzeletbeli partnerrel, hogyan fogjon feladatához: „Odaállok eléjük és ezt mondom , József Attila: Óda.” Az elképzelt barát tiltakozik, csak ezt ne; tanácsokat adott, hogyan lehetne ízlésesen bemutatkozni anélkül, hogy önmenedzselésnek hatna. Lőte Attila egy váratlan fordulattal kétfajta profilját mutatta meg a nézőknek. A rövid, elválasztott hajjal keretezett profil a karakter-lehetőségek felé irányult. A másik, a göndörhajú, a hőstípust villantotta fel. Lőte Attila ebben a műsorban a sokoldalúságot tette mintaképévé, s az említett kettőn kívül újabb és újabb profilok villantak fel a már ismertek mögött, szinte előhívásra várva. Drámai „profilját” a többi között az Antigoné  Haimon-monológja jelezte, s Akhilleusz kitörése, Euripidész, Iphigenieja Auliszban című drámájából –, pontosan, finoman húzott határvonalak a lírai és a drámai hős indulati alkata között. Ezután másodpercnyi váltással évezredeket ugrott át a Black Comedy Harold-monológjának eljátszásával. Ez pompás színészi kontrasztot jelentett, s Harold elcsent bútorai felett való kesergését nem kevesebb fájdalom árnyalta, mint Akhilleusz fájdalmát Iphigeniá-ért. A továbbiakban ismét változott a kép. Egy nótáskedvű férfi állt előttünk, akinek az operaparódia, a dal és a sanzon világa egyaránt sajátja. Lőte Enikő, a művész húga zongoraművészként lépett fel. Aztán mintha a színész vágyódnék, hogy hangszer kerüljön ujjai alá előbb a gitár, később a zongora következett, hogy önmagát kísérje, s megláthassuk még a dalszövegkomponálás is talentumai közé tartozik.

Dehogy volt ez az est öncélú virtuozitás! Inkább egy művész sok műfajú adottsága az önfeledt játék iránt. A befejező szám természetesen József Attila műve, az Óda volt, egyszerű, szerény tolmácsolásban, szívetmarkolóan. És a műsor egészét tekintve jogosult, hisz a művész, Lőte Attila nem fellengzős bemutatkozásnak szánta, de egy sokirányú élet summájának.

 

                                                                                                            N.J.

Lőte Attila:

---

Beszélgetés Lőte Attilával

 

– Mi, vagy ki vette rá, hogy könyvet írjon?

– Korábban is szerettem írogatni. Már debreceni színészkoromban is, a műsor-füzetbe, később a Domján Edit, Vámos László, Márkus László emlékkönyvekbe, amelyeket Fábri Magda szerkesztett. Legutóbb épp Ádám Ottó nyolcvanadik születés-napjára írtam köszöntőt, amely a Tolnay Szalonban rendezett ünnepségen hangzott el. A Napkút Kiadó megkeresésére Maszk nélkül címmel gyűjtöttem egybe a vissza-emlékezéseimet, amely az akar lenni, ami az alcíme: Egy színész jegyzetei a közön-ségnek. Az esten a húgom, Lőte Enikő zongorázik majd. Ő jelenleg a Zeneakadémia tanára, és rendszeresen koncertezik itthon és külföldön – újságolta Lőte Attila.

– Ma is aktív színész és hűséges típus: 1959 óta a Madách Színház tagja.

– Pedig Várkonyi Zoltán próbált anno elcsábítani a Vígbe, de nem mentem.

– Nem bánta meg?

– Nem. Pályám 55 éve alatt részese lehettem a Madách nagy korszakának, amelyet Ádám Ottó igazgatása fémjelzett. Ráadásul olyan remek partnerekkel játszhattam együtt, mint Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Balázs Samu, Márkus László, Feleki Kamill, Zenthe Ferenc, Domján Edit, Schütz Ila – ők mind szerepelnek a visszaemléke-zéseimben. Edittel például a halála előtti utolsó bemutatójában, a Te meg én-ben kerül-tünk közel egymáshoz, amely kétszereplős zenés, darab volt. A Napsugár fiúkban partnere lehettem a két nagy öregnek, Feleki Kamillnak és Balázs Samunak, akik végletesen különböző karakterek voltak. Az életben nem szerették egymást, de nagy-szerűen dolgoztak együtt. Részese voltam annak a nagysikerű Shakespeare előadás-nak, ahol több százszor játszottam Leartest Gábor Miklós Hamletje mellett. Szép Ernő Vőlegényében, Vámos László rendezésében én lehettem a Vőlegény címszereplője, olyan társakkal, mint Psota Irén, Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Körmendi János és a többiek. Rettenetes, hogy lassan mindenkiről múlt időben kell beszélnünk! Legutóbb épp Zenthe Feri szoboravatásán voltam, és nagyon kellett vigyáznom, hogy ne érzéke-nyüljek el túlzottan beszéd közben.

– És akkor még nem szóltunk a Molnár Ferenc-vígjátékokról, amelyek annyira testhezállóak Önnek.

– Mindig is nagy kedvencem volt Molnár, nemcsak a darabjai, hanem a prózája is: csodálatos novellái, karcolatai vannak. Őrzök tőle a könyvtáramban egy 1917-es kiadású kötetet, Ismerősök címmel. Játszottam a Játék a kastélyban, az Olympia, az Üvegcipő, az Egy, kettő, három című színpadi műveiben. Legutóbb pedig a Hattyúban Jácint atyát, a Ruttkai Éva Színházban, Pécsi Ildikó rendezésében. Szívem csücske szerep volt, de sajnos, alig játsszuk. Fellépek viszont jelenleg a Karinthy Színházban, a Dollárpapában, és az anyaszínházamban két musicalben is. Az Operaház fantomjában az operaigazgatót, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát-ban pedig lekettőzve Jákob szerepét. Az éneklés sosem okozott problémát, a vizsgaelőadáson például a Don Giovanni-Zerlina kettőst énekeltük Medgyesi Máriával. A családomban sok muzikális ember volt, édesanyám is zongorázott, gyerekkoromban pedig a nagymamám kísért, mikor énekelni tanultam. Édesapám orvos volt, előbb Várpalotán, majd Almádiban. Talán épp a polgári származásom miatt nem vettek fel elsőre a főiskolára, de egy évvel később maga Gellért Endre és Básti Lajos döntött mellettem. Básti egész életemre szóló példaképem maradt csodálatos orgánumával, fizikumával, tehetségével. Annyira hatott ránk, hogy a főiskolai osztályba csupa „kisbásti” ült, mikor bejött beszédórát tartani. Főiskolásként játszhattam vele Az ember tragédiájában a Nemzetiben. Jóval később pedig megörököltem az utolsó nagy szerepét, Strindberg Haláltáncát. Apámék nyolcan voltak testvérek, egyik nagynéném, Lőte Éva jónevű szobrász lett, őrzök is tőle néhány alkotást. Ő jegyzi többek között a szegedi Hősi Kapunál álló két katona-szobrot.

– A lánya, Lőte Réka viszont Bécsben él…

– Őt kicsi korától kezdve az állatok érdekelték, elsősorban a lovak. Sokszor leesett, sokszor összetörte magát, de nem mondott le erről a szenvedélyéről, és jól tette. Ma elismert lovas-edző Bécsben, ami szerencsére nincs túl messze, ezért gyakran találkozunk. Itt járt a Hattyú premierjén is. Ha Bécsből hazajövök, mindig szíven üt, milyen rosszkedvű ez a város, ahol élek! Az Ikrek jegyében születtem, optimista ember vagyok, imádom az életet. Mindig úgy alszom el, hogy a holnapi feladataimra gondolok. Azt hiszem, nem is tudnék munka nélkül élni.

 

2008. november 27.

Kultúrpart/MTI

Amíg szerencsés vagy sok barátod van, ha jönnek a felhők, egyedül leszel.

 

Ami az emberben visszamarad – az viszi előre

 

– A Napút című évkönyvben megjelent gondolatokat akár egy főfoglalkozású író is papírra vethette volna, ám ezek a mondatok Lőte Attila színművész sajátjai.

– Régóta írogatok. Már fiatal koromban is gyakran megtettem. Jelent meg írásom Domján Editről, Márkus Lászlóról, Ádám Ottóról és Vámos Lászlóról is. Most a saját életemmel, múltammal, emlékeimmel, nagy és felejthetetlen partnereimmel foglal-kozom. Ezeket szeretném egy könyvben összefoglalni, amihez nagy segítség, hogy édesanyám – az anyák jó szokásaihoz híven – mindent összegyűjtött, ami rólam megjelent.

– Azt olvastam egy nyilatkozatában, hogy kisgyermekkora óta mindig volt példa-képe.

– Az életkoromnak megfelelően mindig más és más. De valójában – ha úgy tetszik, tudat alatt – az igazi példakép az édesapám volt, aki vidéki orvosként köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett. Tudja, mi ketten a húgommal eltértünk a családi tradíció-tól, hiszen nekünk a nagyapánk is orvos volt. Egyetemi tanárként oktatott Kolozs-várott, majd Szegeden, – és Kochhal együtt is dolgozott.

– Ilyen hagyományok mellett óhatatlan a kérdés: mit szóltak a szülei, amikor meg-tudták, hogy színész lesz, ahelyett, hogy valamilyen „tisztes polgári foglalkozást” választana?

– Édesanyámnak voltak művészi ambíciói, így hát nem bánta – sőt, támogatta –, hogy színész legyek. Már 7-8 évesen fölléptem a Bányászkörben, aztán szavalóver-senyeket nyertem a gimnáziumban, és kamaszként Liliomfi voltam. A húgom Enikő zongoraművész lett, és a Zeneakadémia docense. Édesanyám nyomására kerültem a lakóhelyünkről, Várpalotáról Budapestre, a Lónyay Utcai Gimnáziumba. Az utolsó latinos osztályban végeztem.

Mikor némi sanda kárörvendéssel arról faggatom, tud-e még valamit abból a latinból, hosszas latin nyelvű szavalásba kezd, majd amikor már kellően elkápráztatott, még megtoldja egy latin mondással, amit rögtön le is fordít: Amíg szerencsés vagy, sok barátod van, ha jönnek a felhők, egyedül leszel.”

– Ez örök igazság. Ön is megtapasztalta?

– Mostanában velem is előfordult.

– Rögtön fölvették a főiskolára?

– Első alkalommal nem, így egy évig dolgozhattam, majd ismét jelentkeztem. Úgy látszik, addigra tehetséges lettem, mert fölvettek. 48-an kezdtük, és öten – Garas Dezső, Harkányi Endre, Medgyesy Mária, Láng József és jómagam – végeztünk Pártos Géza osztályában. Ennek már ötven esztendeje. És 48 éve vagyok a Madách Színház tagja. Sőt Zenthe Ferenc halála ót én vagyok a régi madáchosok utolsó mohikánja.

– Említette, hogy mindig volt példaképe, de az igazi gyakorlatilag az édesapja volt. Gondolom, színészként azért a szakmából is akadt valaki.

– Hogyne! Básti Lajos.

Lőte Attila készült. Elővesz egy gépelt oldalt, és felolvas egy történetet, ami vele – mint főiskolással, aki először lépett föl a Nemzeti Színházban Az ember tragédiájában – és a mélységesen tisztelt tanárával és darabbeli partnerével, Básti Lajossal esett meg. Amikor az egykori csodálatos színészt idézi, szinte magam előtt látom az arcát, megelevenedik a lénye, egyénisége, és ugyan más a hangszín, de mégis: mintha az ő hangját hallanám… Aztán ismét Lőte Attila lesz, és még megjegyzi:

– Nagy élmény volt, hogy megkaptam Dürrenmatt Búcsúkeringőjében ugyanazt a szerepet, ami annak idején az övé volt.

– Fiatalon játszott hősöket, szerelmeseket, később karaktereket, szerepelt klasszikus és modern darabban, drámában és zenés vígjátékban. Nehéz lenne olyan írót találni, akinek valamelyik alakját ne formálta volna meg. Ki a legkedvesebb szerzője?

– Csehov. Az ő figuráit megformázni igazi kihívás. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok drámájában játszhattam. A Cseresnyéskertben például Gajevet és Trofimovot is.

– Annak idején sokat szinkronizált…

– Voltam magyar hangja Maximilian Schellnek és Marcello Mastroianninak, meg
a Hamu és gyémántban a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges lengyel színésznek, Zbigniew Cybulskinak.

– Árulja el, mit tart a legjobb tulajdonságának?

– Nem vagyok irigy. Szívesen beülök a nézőtérre megnézni egy-egy kollégát, és – nem szégyellem – képes vagyok elérzékenyülni a jó alakítás láttán. Várjon csak! Azért ez így mégsem teljes! Hogy őszinte legyek, azokat – különösen Darvas Ivánt és Huszti Pétert – mégiscsak irigylem, akik igazán nagyot alakítottak – írásművészetükkel is.

 

ÚJBUDA, 2007. április 25.

A színpadon kezdetben görög tragédiák hőseit, később Csehov fanyar, igazság-kereső figuráit alakította. A televízióban szinte minden Németh László-adaptációban szere-pelt, szinkron-hangját azonnal felismerték a Fantomas-filmek rajongói. Persze, mindez régen történt. Lőte Attila, aki nemrég vehette át az aranyág diplomáját, úgy látja, ötven év alatt a világ bizony megváltozott. A nagyérdemű ma már Csehov helyett inkább musicalt, tévéjáték helyett pedig akciófilmet néz. A színészeknek jóval kevesebb szerep jut a színpadon, a rádióról és a televízióról nem is beszélve. A Madách Színház művésze is csak vágyakozik a film után.

 

Akhilleusz, Leartes, Trofimov, Szerebrjakov… Össze tudja számolni, hány szerepet játszott el színészi pályafutásának eddigi évtizedei alatt?

Mostanában – hogy könyvet kezdtem írni – megpróbáltam utánagondolni. Osztottam, szoroztam, az eredmény: a főiskolai és a televíziós alakításokkal, valamit a vidéki fellépések-kel együtt eddig összesen kétszáz szereplő bőrébe bújhattam bele. A fele fő-, vagy legalábbis nagy szerep volt.

Miről olvashatunk a hamarosan megjelenő könyvében?

Előadásokról, turnékról, barátságokról, meg azokról a színészlegendákról, rendező-és pedagógusóriásokról, akikkel az életem folyamán kapcsolatba kerültem. Például Ádám Ottóról, akivel rengeteget dolgoztam együtt a Madách Színházban és a televízióban, valamint főiskolai tanáromról, Básti Lajosról. Ma is példaképemnek tekintem őket.

Úgy tudom, Básti Lajos is „tehet arról”, hogy ön színész lett.

Orvoscsaládból származom. Nagyapám a kolozsvári, később a szegedi egyetem tanára volt, még a híres Koch professzornál is dolgozott Berlinben. Apám Szegeden végzett, és gyakorló orvosként az ország különböző városaiba küldték gyógyítani.
A gyerekkorom jó részét Várpalotán és Balatonalmádiban töltöttem. Az ötvenes évek elején, a nagy orvosperek idején édesapámat – hiába rajongtak érte Várpalotán a betegei – indoklás nélkül bebörtönözték, én pedig sikertelenül felvételiztem a főiskolára. Egy év múlva, Gellért Endre és Básti Lajos vett fel, méghozzá kiváló minősítéssel.

Messze esett az alma a fájától…

Édesanyámnak voltak ugyan színészi ambíciói, végül mégis tanárnő lett. A felmenőim között egyetlen művészről tudok, a nagynéném, Lőte Éva – sajnos, én már nem ismerhettem – szobrász volt. Ő mintázta meg a szegedi Dóm tér mellett a Hősök kapujának két honvéd alakját. Én már középiskolásként rajongtam a színpadért. A Lónyay utcai Református Gimnáziumban az önképzőkörben többek között Liliomfit és Goldoni A hazug című darabjának a főszereplőjét, Dottore Balanzonit játszottam. A húgom sem folytatta a családi hagyományokat, zongoraművész lett.

A mai közönség talán leginkább a Csehov-drámákban nyújtott alakításaira emlék-szik, pedig pályája kezdetén egyik ókori hőst játszotta a másik után.

A főiskolán Kleist Amphtryonjával vizsgáztam, diploma után pedig végigjátszottam a görög tragédiákat. A „hős-korszakot” egy idő után felváltották a karakterszerepek. Ádám Ottó mondta is egyszer, hogy na, most jönnek majd a „nagy negatívok.” Igaza lett. Neki köszönhetem életem legemlékezetesebb alakításait, Trofimovot, később Gajevet a Cseresnyéskert-ben, Lomovot a leánykérésben, és Szerebrjakovot a Ványa bácsiban.

Régebben a tévéjátékokból azok is megismerték Lőte Attilát, akik soha nem jártak szín-házba. Az 1970-ben készült Tizennégy vértanút, október 6-án vetítette a Magyar Televízió.

Ha megkérdeznek egy színészt, hogy a színház vagy a film fontosabb számára, általában azt válaszolja, hogy az előbbi a szerelem, az utóbbi a ráadás. Pedig a film-szerep legalább olyan komoly munkát igényel, mint a jó színházi előadás. Rengeteg kiváló tévéjátékban vehettem részt. Ádám Ottó Németh Lászlónak szinte valamennyi drámáját filmre alkalmazta. A legemlékezetesebb a Villámfénynél volt, amelyben Huszti Péter, Almási Éva, Schütz Ila volt a partnerem. A Tizennégy vértanú, amelyben Lázár Vilmost játszottam, az Aradon 1849. október 25-én kivégzett Kazinczy Lajos honvédtábornoknak, a költő Kazinczy legkisebb fiának állít emléket.

Világsztároknak kölcsönözte a hangját. Például Zbigniew Cybulskinak, Jean Marais-nak, Marcello Mastroianninak, Alberto Sordinak. Melyik volt a legemlékeze-tesebb szinkron-szerepe?

Az Ítélet Nürnbergben című mozi egyik főhőse, Maximilian Schell a filmben nyújtott alakításáért 1962-ben a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar díjat kapta. Megtiszteltetés volt számomra, hogy én szinkronizálhattam.

A legismertebb színészek közé tartozott…

Amikor megszólaltam mondjuk egy közértben, rögtön mondták, hogy nicsak, itt van Halász Feri a Szabó családból. Azóta, persze rengeteg idő eltelt, sok minden meg-változott. Nincsenek tévé-és rádiójátékok, kevés a pénz, a lehetőség. De azért öröm is ér, például az, hogy nem-sokára Gór Nagy Mária Színitanodájában rendezhetem egy végzős osztály vizsga-darabját.

Három színházban játszik, és az utóbbi esztendőkben többször feltűnt a mozi-vásznon is.

Akadt néhány rövid jelenetem egy-egy amerikai moziban. Utoljára a Rap, revü, Rómeó című magyar krimiben alakítottam Ödön bácsit, az 1956-os emlékei miatt kényszerképzetektől gyötört bírót. A film premierjén akkora tapsot kaptam, hogy azt hittem, ez után csőstül érkeznek majd a szerepajánlatok. Nem így lett. Sebaj, a színház azért nem hagyott cserben. A Karinthy Színházban a Dollárpapa októberi bemutatójára készülünk. A testvéremmel a karácsonykor megjelenő könyvemet önálló est keretében mutatjuk be nemsokára. Ő zongorázik, én verset mondok és részleteket olvasok fel a kötetből.

Egyszer Jászai Mari-díjjal is kitüntették.

Régen volt, 1973-ban. Azt szokták mondani, hogy a tehetséget és az elismerést is kapja az ember.

A HÉT ARCA

2007. október 15-21.

Nem kell harcolni képzelt hegemóniákért

 

Lőte: „Álmomban ott vagyok apámmal, történnek a dolgok velünk, majd hirtelen felébredek!”

 

Orvos családból származik. Mint mondja: nemigen akadt a Lőték közt művész. Vagy mégis? Enikő, a testvér zongoraművész. A minap léptek fel együtt Újpesten. Lőte Attila hatalmas szerepeket játszott, igen magas színvonalon. Gondoltam, alig lesz hely díjai felsorolásához. Kapaszkodjanak meg: egy szál kitüntetése van; a Jászai Mari díjat még 1973-ban kapta. Ki érti ezt?!

 

– Hézagot vélek felfedezni az életében. Addig rendben, hogy Szegeden született 1934-ben, ám utána nyomban Várpalota következik. Közte nem történt semmi?

– Nagyapám orvosként a kolozsvári egyetemen tanított. Érdekesen alakult a pályája, mert utána Szegedre jött, majd Berlinbe, ahol a híres Koch professzorral dolgozott együtt a veszettség elleni szérumon. A szüleim is erdélyiek, ők Szegeden találkoztak. Szerelem lett a vége, és jöttem én. Édesapámat, mint gyakorló orvost elhelyezték különféle helyekre, így kötöttünk ki Várpalotán. Itt éltük át a háborút. Velünk lakott nagyanyám is, aki rendkívül színes egyéniség volt, nemcsak, hogy jól főzött, hanem festegetett, és szépen is zongorázott.

– Értem már honnan a művészi hajlam.

– Érdekes, én is csak most gondoltam bele. Akadt még egy művészünk; Lőte Éva, aki a harmincas években szobrászként alkotott. Például ő formázta meg a szegedi hősi kapu alakjait. Birtokomban van két kisplasztikája, amelyeket nagy becsben tartok. És hát a húgom, Enikő zongoraművész.

– Közös estjük Enikővel nagy siker lett. Különleges varázst ad az előadásnak az, ha két testvér együtt lép fel.

– Ránk szánták a zongoraművész szerepet, csakhogy akkoriban jött divatba a jampi-korszak, és hogy nézett volna ki egy vagány srác a zongora mellett?! Enikő tíz évvel fiatalabb nálam, neki jutott ez a szerep. Elvégezte a konzervatóriumot, a Zeneakadé-miát, külföldön is tanult, és egy idő után rengeteget turnézott. Jelenleg a Zene-akadémia docense. Önálló estjeit vastaps kíséri.

– Pesten, a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban érettségizett. Már ekkor köze-lebbi kapcsolatba került a színészettel?

– Szavalóversenyeket nyertem, és tevékeny részt vállaltam az irodalmi körben. Emlékezetes a Liliomfi és a Hazug címszerepe. Akkor már evidensé vált, hogy színész leszek. Érettségi után jelentkeztem a színművészetire, ám nem vettek fel. Borzalmas érzés. Világfájdalom. De úgy látszik, a következő évre tehetséges lettem; Gellért Endre és Básti Lajos a legjobb minősítéssel vett fel. Negyvennyolcan kezdtünk, végül csak én, Medgyessy Mária, Láng József, Harkányi Endre és Garas Dezső végzett.

– A főiskola után Debrecenbe került.

– A második vizsgán Szomory egyik darabjában léptem fel, utána több színházban elhangzott a nevem, mégis Debrecenbe kerültem Medgyessy Marival, Harkányi Bandival együtt. Rendkívül hasznos, kellemes és sok –sok munkával kitöltött két évet töltöttem el. Itt tanultam meg igazán a szakmát.

– Utána a Madách Színházba hívták, máig ott játszik. Alighanem Guinness-rekor-dot állított fel.

– A negyvennyolcadik évemet húzom ott. Manapság a hűség nem túlzottan kurrens áru. Habár nem tudom, hogy ez nem az ökör következetessége-e részemről. Persze csöppet sem bánom, hiszem olyan fantasztikus színészekkel játszottam együtt, mint Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Ajtai Andor, és ott volt a közelben Tolnay Klári, Váradi Hédi, Domján Edit, Schütz Ila.

– Igen sok szerepet formált meg. Tudja egyáltalán, hányat?

– Kétszázat, ennek a fele főszerep.

– El sem hiszem, hogy ennyi és ilyen minőségű szerepek után csupán az az egyetlen Jászai Mari-díja van.

– Ezzel nem nagyon akarok foglalkozni, de ha őszinte akarok lenni: mélységesen bánt a dolog.

– Azt írja visszaemlékezésében: „Gyakran álmodom apámról, még most is – szinte hihetetlen, hogy az agy hogyan fogalmazza keresztül-kasul az élet és halál helyzeteit.”

– Nehéz ezt elmondani. Álmomban ott vagyok apámmal, történnek dolgok velünk, majd hirtelen felébredek. Kicsit riadtan, mégis kellemes érzéssel. Aztán léteznek olyan álmok, amikor üldöznek bennünket, meghalunk. Istenem, de jó felriadni ilyenkor!
Az ember rosszul lesz a gyönyörűségtől, hogy nem igaz az egész. Ilyen a filmforgatás is, beleélem magam, mintha valóság lenne, aztán egyszer csak felébredek.

– Szigorúan fogták a szülei?

– Egyáltalán nem, apám rendkívül jámbor ember volt. Mégis megjárta szegény, mert akkoriban egymást érték az orvos pörök a Szovjetunióban, amelyek ide is átgyű-rűztek. Édesapám is áldozat lett, börtönbe került. Talán ez is belejátszott korai halálába.

– Sokszor megemlíti, mennyire fontosak önnek a példaképek. Fiatal pályatársai közül többen azt hangoztatják, mi a fenének az!

– Én ezzel messze nem értek egyet. Nem szégyellem, mindig volt példaképem, kiszúrtam egy-egy nagy egyéniséget: Sárdi Jánost, Szusza Ferencet vagy éppen Winnetou-t. Később Básti lett a csúcs, utánoztuk, figyeltük még azt is, hogyan veszi a levegőt. Fontosak a példaképek, mondhatnak bármit, kapaszkodót jelentenek a fiatalok számára is.

– Karácsonyra jön ki a könyve.

– Hosszas töprengés után adtam a címét: Maszk nélkül. Írok pályatársaimról, a színházról. De azt szeretném, ha az olvasók ráéreznének, hogy ezek egy színész önálló gondolatai.

– Milyen szerepek várnak önre?

– Örülnöm kell, hogy sok feladatot kapok. A Madáchban több darabban is fellépek, így a legendás Páratlan párosban is. Na ez is világcsúcs a maga nyolcszázötven előadásával. Most volt a premierem a Karinthy Színházban, a Cseke Péter által rendezett jópofa vígjátékban, a Dollárpapában játszom Sztankay Istvánnal. Újpesten szintén szerep vár Görgey Gábor Bulvár című darabjában. Aztán Goór Nagy Mária színitanodájában rendezem végzős fiatalokkal Tramblay: Sógornők című zseniális drámáját.

– Hitvallásának is felfogható az a mondata, hogy: „Néha úgy érzem, ki kell egyez-nem a múló idővel, a sorsommal: nem kell mindig hangoskodni, alkotó lázban égni, harcolni képzelt hegemóniákért.” Csak az a baj ezzel, hogy ön állandóan lángol…

– Hol fenn, hol lenn, hol lángolok, hol nem. Együtt van bennem a nyugalom, a csend és az égés. Az ember, a színész teszi a dolgát, és ha sikerül valami igazat, hitele-set létrehozni, az egy kis boldogságot ad. Mert „ami az emberben visszamarad, az viszi előre”. Egyszer csak jön egy feladat, amit képtelen vagyok félgőzzel elvégezni. Most például gőzerővel készülök Molnár Ferenc: Hattyú című csodálatos vígjátékának egyik főszerepére. Pécsi Sándor egykori szerepét, Jácint atyát formálom meg.

 

 

Budapest 7 nap

2007. november 29.

---